A méz és méhészet története
A méhek termékeinek emberi hasznosítása egyidős az emberrel. A természetétől fogva vegyes táplálkozású ember a megpróbálni és tévedni
egyszerű módszerével hamar felismerte a méhlakás jelentőségét. A történelem előtti idők embere az egész lépet elfogyasztotta. A gyűjtögető életmódról az ember 8-9 ezer évvel ezelőtt tért át a termelésre ezután sziklarepedések helyett kaptárköveket faragtak ki. Fában szegény vidékeken pedig szalmából, gyékényből és vesszőből font méhlakásokat készítettek és agyagedényeket használtak a méz tárolására.
Már az ószövetségben is megemlítés történt a méhek gondozásáról. A mézet akkoriban még balzsamozásra is használták.
A méhészet a középkorban nem sokat fejlődött. Feltehetőleg kezdetben nem a ház körül tartották a méheket és külön nem is gondozták őket, hanem az erdőségekben a fák odvában tanyázó vadméheket fosztották ki. Erre való volt a "méhészcsont" vagy mézkereső. Ökörszarvból készítették és a benne foglyul ejtett méheket egyenként kiengedve a méhodú nyomára lehetett bukkanni. Később valószínűleg a fa odvában lévő méhcsaládot a fatönkkel együtt hazavitték. A rajok számára mesterséges méhlakásokat készítettek kivésett fatörzzsel utánozva az eredeti faodút.
A méhészet első oktatói a papok voltak. Méhészeti tudásukat feltehetőleg a római íróktól tanulták. A méhek életéről igen keveset tudtak.
Az emberek a méhészkedés útján jutottak az akkori egyetlen édesítőanyag, a méz birtokába és a világításhoz szükséges viaszt és a méhészkedés révén teremtették elő.
A méhészet terjedésével új foglalkozások keletkeztek: viasziparos, mézsörkészítő, mézesbábsütő. Ezek a tevékenységek olyan jól jövedelmeztek, hogy a későbbiekben külön iparággá fejlődtek.
A XVI. Századtól a méhészkedés lassan hanyatlásnak indult. Mária Terézia ismerte fel annak szükségességét, hogy a méhészetet támogatni kell. 1776-ban rendeletet adott ki, hogy se a kezdő méhészek, se a tíz kasnál többel méhészkedők ne adózzanak.
vissza a főoldalra
